Busahorgászat partról

Az elmúlt évben készítettem egy filmet arról, hogyan tudjuk becsapni a busát a vízfelszín közelében. Ehhez a módszerhez nagy segítség, ha van saját csónakunk. Mivel ilyen vízi járművel nem mindenki rendelkezik, úgy döntöttem, bemutatok egy technikát azoknak is, akik a partról szeretnék kergetni ezeket a planktonevő óriásokat.

A fő különbség a két módszer között, hogy a vízfelszín közeli pecánál kézzel dobom, vagy vízipuskával lövöm be a felhígított etetőanyagot, ami így azonnal felhőt képez a víz felső rétegeiben. Ezt a technikát partról csak akkor tudjuk alkalmazni, ha nagyon közel úszkálnak hozzánk a halak. Ráadásul csak szélcsendben vagy minimális szélben alkalmazható.

Partról sokkal eredményesebbek tudunk lenni etetőkosaras horgászmódszerrel. Ebben az esetben az etetőanyagot keményre kell gyúrni, hogy a vízbe érkezés után a fenéken bontson. Az úszós vízfelszíni módszerrel szemben a szél egyáltalán nem befolyásoló tényező. Ráadásul, ha szükséges, nagyobb távolságok is elérhetők vele. A nagy gombócok eldobása miatt heavy karakterisztikájú feederbotot használok, 3,3 méter hosszút. Nekem a 25 méter körüli dobótávolság vált be a legjobban, ha közelebb pecáztam, akkor csak néhány órára tudtam megállítani a busacsapatot az etetésemen. Ezen a távon már nagyobb biztonságban érzik magukat, és megérkezésük után egész nap magam előtt tudom tartani őket.



Ennek a horgászatnak a lényege az ütemes dobásokban rejlik. A folyamatosan bejuttatott etetőanyagra a nap előrehaladtával egyre több és több planktonevő áll be. Fontos, hogy a fenékről egy pillanatra se fogyjon el az etetőanyag, ezért én 3-5 perces ütemekkel dobom át a botokat. A gombócokat viszonylag keményre gyúrom, hogy becsobbanás után vízközt csak egy vékony csíkot húzzanak maguk után. Az igazán nagy felhő pedig a horog körül alakuljon ki. Csalinak egy szem, az etetőanyagra legjobban hasonlító színű hungarocell golyócskát használok, lehetőleg a legkisebb méretben, ami még pont megemeli a horgot. Azért fontos, hogy minél kisebb legyen, mert a busa ténylegesen nem akarja beszívni ezt a golyót. Az etetőanyagból kiáradó felhő szívogatása közben véletlenül kerül a szájába a lebegő horog.



A horgászat kezdetekor kimérem a 25 méteres távot. Összejelölöm a botjaim és a markerúszóm távolságát. A marker bedobása után két kézzel gyúrt gombócokból bedobok körülbelül 10-12 darabot. Itt szeretném megjegyezni, hogy csak az csináljon alapozó etetést, aki pontosan be tudja dobni ezeket a nagy gombócokat, mert többet árt vele, mint használ, ha szétetet velük egy nagy területet. Egyébként mostanában én sem csinálok alapot, mert az ütemes horgászatra így is, úgy is hamar odaállnak a planktonevők. Abban az esetben érdemes nagy alapot készíteni (akár 20 gombóccal), ha érzékenyek a busák a kosár becsobbanására, és emiatt csak ritkán merjük átdobni a szereléket. A tapasztalatom nagy általánosságban nem ez, hanem éppen az ellenkezője. A becsobbanó kosarat lekövetik, és szinte rárontanak a kajára. A fenékre érkezést követően sokszor egyből jelentkezik a kapás.



Ehhez a horgászathoz saját fejlesztésű etetőanyagot használok. A tesztelésében sokat segítettek a horgászaim, valamint egy ismerősöm, Pásztor József is, aki az utóbbi három évben szinte már csak busákra pecázik. Az általam megálmodott és összerakott kaját ő tesztelhette először. Miután jó eredményeket ért el vele, én is elindultam kipróbálni. Az első alkalomnál már a bekeverés közben éreztem, hogy túlságosan tapadt. Tökéletesen felhőzött és nagyon jól működött avatott kezekben. Viszont én olyan, könnyedén kezelhető etetőanyagot akartam létrehozni, amit a kezdő busázó horgászok is használni tudnak.

Hazaérkezésem után több olyan alapanyagot is rendeltem, amire úgy gondoltam, jó lehet a tökéletes etetőanyag létrehozásában. Sok akváriumi kísérletezés után összeállt a végleges verzió. Egy brutálisan felhőző etetőanyag, ami nemcsak tökéletesre keverve, de kicsit szárazon vagy túlvizezve is jól használható. Már csak az aromákat kellett letesztelnünk, hogy melyek azok, amikre a leghamarabb rámozdulnak ezek a kínai jövevényhalak. Több ötletet is a származási országukból vettem, hiszen ott régóta sokan horgásznak rájuk, és jóval nagyobb tapasztalattal rendelkeznek a megfogásukban. A tesztek végére nekünk a magyarországi vizeken egy édes, citrusos verzió vált be leginkább.



A tesztelések közben kialakult az etetési stratégiám, és csiszolódott a technikám is. Most már elmondhatom, hogy pár órás horgászatok alatt könnyedén össze tudok fogni négy-öt halat. Azonban sokszor ütköztem akadályokba, amíg eljutottam idáig. Leírom, hogy milyen kis apróságokra érdemes odafigyelni, hogy ez önökkel ne forduljon elő. Például számomra meglepő volt, hogy a hungarocell golyó horgászat közben veszít a felhajtóerejéből. Én hajszálelőkén használom, így halfogás után nem veszítem el, ezért fordulhatott elő velem, hogy egy idő után már nem lebegtette fel a horgomat, csak feküdt a földön.

Nem is értettem, miért nem volt kapásom, miközben a busák beleúszásokkal jelezték, hogy ott vannak az etetésemen. Egyszer csak a kitekerés után valahogy bevillant, hogy meg kellene néznem, hogyan is áll a horog a víz alatt. Nem hittem a szememnek, mert nem állt sehogy, csak feküdt a fenéken. Ekkor szembesültem a kapástalanságom okával. Érdekes tapasztalat volt az is, hogy rendkívül tiszta vízben és erős napsütésben jobban látják a csalit, és emiatt sokkal nehezebb kapást kicsikarni. Ebből adódóan zavaros vízben vagy/és borús időben sokkal könnyebb a dolgunk.

A horogelőke hossza is fontos kérdés. A jó méretet valahol 6 és 14 centi közé tudnám belőni, de a legtöbb esetben inkább a 6-8 centi a nyerő hossz. Fogtam már szabályosan szájba 30, sőt 40 centis előkével is, de ezeknél a méreteknél már rengeteg külső akadásom volt, úgyhogy érdemes elkerülni a túl hosszú előkéket. Törekedjünk arra, hogy szájba akasszuk meg ezeket a halakat. Egyrészt, mert így szabályos! Másrészt, mert ha a horog a szájukba akad, akkor könnyebben irányíthatók, és sokkal hamarabb ki is tudjuk fárasztani őket. A beleúszás után kívülről megakasztott halak jó részét nem is tudjuk megfogni, mert olyan kemény pikkelyzettel rendelkeznek, amit csak ritkán tud teljesen átütni a horog.



A busának nagyon jellegzetes kapása van. Miután megszúrja a száját a horog, elkezdi rázni teljes testéből a fejét. Ezeket a fejrázásokat a botspicc nagyon szépen közvetíti. 10-15 centit le-föl csapódik hirtelen mozgásokkal a spicc. Ekkor gyorsan kell reagálnunk, mert könnyedén ki tudja rázni a csontos szájából a horgot. Amennyiben nem tudja, akkor jön a hirtelen orsórecsegtetős kirohanás. Már a kapásból könnyen megkülönböztethető a külső és a szájas akadás. Víz alól nézve a külső akadás úgy néz ki, hogy szépen úszkál, és közben szívogat a busa, amíg egyszer csak bele nem akad a horog a testébe. A szúrástól megijed, és kirohan a világból, hátha elveszíti azt a szúrós valamit.



Mi a boton ezt a következőképpen fogjuk látni: egyszer csak a semmiből erőteljesen elkezd hajlani a botspicc, és a következő pillanatban már derékba is görbül, ezzel együtt szinkronban elkezd üvölteni az orsó fékje is. Azért, hogy ezeket a külső akadásokat elkerüljük, rövidítsük le az előkénket. Ráadásul így a legtöbb esetben nemcsak a külső akadásból lesz kevesebb, hanem a kapások száma is megnő. A cikkhez csatolt képeken fehér busák láthatók, amelyeket ezzel a módszerrel fogtam a Visegrádi-, illetve a Pilismaróti-öbölben. A horgászatról készült filmet pedig a Fishing and Hunting csatornán a szeptemberi FEEDERMANIA epizódban láthatják. Addig is mindenkinek jó busahorgászatot kívánok!

Írta: Jankovich Krisztián
Fotó: Palócz Richárd

Megjelent nyomtatásban: Sikeres Sporthorgász Magazin XV. évfolyam 9. (2020. szeptemberi) számában.